Fotótúra Perzsiában

Immár két betelt útlevéllel a fiókomban arra jutottam, hogy a világ az utazó szempontjából két részre osztható: vannak azok az országok, ahol az ember lányát barátságosan fogadják – ezekből a pozitív tapasztalatokkal hónapokig töltekezhetünk. A másik kategória Perzsia, ahol vallási fanatizmus, elnyomott nők és terroristák helyett olyan élményekre leltem, amelyek hatására gyökeresen át kellett, hogy értékeljem, mit is jelent a szó legnemesebb értelmében vett emberi tartás, nyitott szív és önzetlen vendégszeretet – ehhez foghatót azóta sem tapasztaltam.

E lélegzetelállító ország – a Külügyminisztérium besorolásával ellentétben – utazásra erősen ajánlott!

Kívánom mindannyiótoknak, hogy jussatok el Iránba a Kincseskamerával, és merjetek fülig szerelmesek lenni Perzsia minden csodájába és apró tökéletlenségébe: ámuljatok a perzsák külső-belső szépségen, kapcsoltassátok le a villanyt a nagymecsetben a fotó kedvéért, álmodjatok minden este pisztáciás-sáfrányos-rózsavizes fagyiról, másszatok minaretet, igyatok több kádnyi iszlám sört, törkölypálinkázzatok óriás homokdűnék között, szelfizzetek naponta több tucatszor a helyiekkel, vásároljatok 20 kilónyi álomszép szuvenirt… és hogy ne akarjatok hazajönni.

Amikor barátaim megtudták, Iránba készülök, szörnyülködve csóválták fejüket: megörültél, ezek gyűlölik a nyugatiakat, minden sarkon tüntetnek, az emberek zárkozottak és ellenségesek a nem iszlám vallásuakkal. Na, minden ilyet, amit most talán te is gondolsz Iránról, felejts el. Ha tiszteled őket, és nyitottsággal közelítesz hozzájuk, a perzsák a világ legkedvesebb emberei. Gyakran mondogattuk az út során: ezek ufók, hisz nincs még egy ilyen nép, aki ennyire barátságos, ennyire vendégszerető az idegenekkel, mint ők. Nem tudsz úgy végigmenni az utcán, a bazárokban, hogy percenként valaki oda ne kiáltaná: hello mister, how are you, where are you from? Amikor megtudja, hogy Madjaristan-ból, még szélesebb vigyorral bólogat: Budapeszt. Lapogat, örül, hogy itt vagy, és kívánja, érezd jól magad Iránban. Ha bármilyen segítség kell, csak szólj neki. És tényleg így gondolja. A fotózás során számos esetben volt alkalmi segítőtársunk, a bazárokban, ha valamit le akartunk fotózni, a sikátorokban, ha eltévedtünk. De ha kitaláltuk, hogy este, egy tetőről fotózzuk a várost, vagy hajnalban tradicionális iráni edzést akarunk látni, turisták nélkül, mindent megoldottak. Pusztán barátságból. Ellentétben azzal, amire számítanál, Iránban szinte bárki lefotózható. Az esfahani nagymecsetben odaléptem egy mollah-hoz és óvatosan megkérdeztem, nem akarna-e a modellünk lenni. Csak mondják, mit csináljak – válaszolta, aztán profi módon, mosolyogva tűrte, míg fél órán át az egész mecset őt fotózza.

Egy utazó fotós számára ez a hely kétségtelenül maga a Paradicsom. Fotózhatod az iszlám építészet legszebb működő mecseteit, a perszepoliszi romvilág csodáin ámuldozhatsz, ahol az időjárás is neked dolgozik, a bazárok legbelső műhelyeibe is eljutsz, hogy megismerd, hol készülnek a gyönyörű kézműves tárgyak. Egy fotózás erejéig bárkit megállíthatsz az utcán, találkozhatsz kaskáj nomádokkal a hegyekben, és napfelketekor, a csodás korai fényekben rohangálsz a Maranjab sivatag homokdombjai között. Barátkozol szépen verselő perzsa erőemberekkel, és tarka mintás csadorba öltözött abyaneh-i matrónákkal. Alhatsz tipikus iráni vendégházban, európai szintű szállodában, nomád sátorban és igazi karavánszerájban. Sok-sok izgalmas helyen jártam már életemben, de az egyik legnagyobb élményem ez az út és Irán. Gyere te is. Imádni fogod.

„A perzsák a kelet franciái, művelt, udvarias nép”, mondja egyik barátom, amikor említem, hogy Iránba készülők. Hiszek neki, bár mindenki más óva int az ott uralkodó „erőszaktól és terrorizmustól”. Még az utazás előtt jópár könyvet, úti beszámolót elolvastam, és e kettősség végig megmaradt: aki már járt arra, az végtelen vendégszeretetről, nyitottságról, kedvességről számol be, aki még nem, az csak a média által közvetített hamis képet, az erőszakra épülő, elnyomó rezsimet ismerheti.
Az utazás két hete alatt egy hallatlanul érdekes világ tárul fel: az emberek valóban a rezsim által felállított korlátok között élnek, de rendkívül kíváncsiak, önzetlenek, a vendégszeretet szó jelentését már az első napon újraértelmezzük… Itt nincsenek szegények, mert szociális háló hiányában az emberek egymásról gondoskodnak. Szó sincs arról, hogy a perzsa nők nem engednék, hogy fotózzuk őket, hajat igazítanak (a csador alatt), majd mosolyogva kérik, hogy mutassam az eredményt. Itt igazi élmény fotózni, turista alig akad, a helyieket szemmel láthatóan cseppet sem zavarja, díszletül pedig az iszlám építészet remekei szolgálnak… S hogy milyen kincseket hoztunk haza a poggyászban? A remek fotókon és élményeken kívül biztos vagyok benne, hogy valamennyien rengeteg gondolkodni valót is…

– És egyáltalán, minek mész te Iránba? – kérdezték tőlem barátaim és ismerőseim, akiknek elmondtam, hogy hová készülök. – És miért pont Iránba? – folytatták a kérdéssort. Szemükben pedig enyhe sajnálkozást vettem észre, hogy egy 57 éves, három gyermekkel bíró ember (mármint én) ennyire tudatosan keresi a bajt magának. Az első néhány kérdezőnek (sajnálkozónak) még elkezdtem csillogó szemekkel magyarázni az ötezer éves kultúráról, Babilonról, az asszírokról, Kűroszról, Dareioszról és Xerxészről, meg persze Perszepoliszról és Perzsiáról. Azt vettem észre, hogy a kérdezők – bár bólogatnak – de nemigen értik a választ. Amilyen fölösleges volt a kérdés, a válasz is az. Ebből okulva a válaszomat a későbbiekben a következőképpen fogalmaztam meg: – Tudod, már régóta meg akartam nézni.

És megnéztem.
Néztem a gyönyörű városokat és láttam bennük a csodálatos égretörő, milliónyi szines kerámiamozaikkal díszített mecseteket, ahol az emberek lelkük békéjének dolgait rendezik. Láttam a szinte időtlen bazárokat, számunkra szinte felfoghatatlan mértékű ember- és árukavalkádot. Láttam az utcákat, ahol nyugodt és büszke emberek sietnek dolgukra vagy éppen ráérősen élik társadalmi életüket. Ha ránéztem egy emberre, szemében szinte mindig barátságot, nyiltságot és örömöt láttam, hogy szemlátomást messzi földről jöttem meglátogatni őt.
Megnéztem a sivatagot, és láttam az éjfekete bársonyégen a miriádnyi gyémántcsillagot úgy ragyogni, mint még soha nem láttam. A napfelkelte halvány sugarait láttam, amint a végtelen homokdünéken először komor, majd egyre vidámabb árnyjátékot játszottak.
Megnéztem a parkot, ahol halhatatlan költők sirkövei emelkednek és láttam, hogy emberek vidáman töltik itt idejüket sokadalomban, verseket hallgatva el-elgondolkozva a szavak gyönyörű világáról.
Megnéztem a végtelennek tűnő, hegyek ölelte fennsikokat és embereket láttam ott is, nomádokat. Arrafele láttam, hogy értelmét vesztette az idő, a gazdagság, a rohanás.

Iránt számomra elsődlegesen nem a kultúrája, az építészete vagy a fekvése tette különlegessé (noha ezek önmagukban is elegendőek lettek volna), sokkal inkább az emberek. Szívélyesség, tisztalelkűség, önzetlenség és hosszan sorolhatnám még a fogalmakat… Ezek csupán szavak, melyeket amúgy is mindnyájan másképp értelmezünk, de mintha Iránban ez másképp lenne.

Valószínűleg a legtöbbünknek újra kellett vagy újra kellene gondolnunk: melyikünk is értelmezi helyesen, illetve abszolút nem anyagi értelemben véve melyik is a kifizetődőbb!? Persze ehhez nyitottság kell. És ismerve az országról kialakult képet, az igazán lélegzetelállító és egyben ironikus, hogy sehol eddig nem tapasztaltam ilyen fokú nyitottságot, mint ebben a – bizonyos szempontból – szűkre zárt világban.

Már egy ideje jó barátságban voltam a fényképezőgépemmel, amikor arra a gondolatra jutottam, hogy jó lenne egy olyan utazás, melynek nem csak célállomásai vannak, hanem kifejezettem a fotózás az egyik célja. Internet kereső jóbarát ilyenkor, így hamar rátaláltam a Kincseskamerára. Azon belül az iráni utazásra.

Szerelem volt ez első látásra. Az ősi Perzsia csábított, a modern Irán pedig kíváncsivá tett. Jelentkeztem hát erre a kalandra.

Zoli alaposan felkészített minden téren (pakolós lista, fotós dolgok, perzsa alapszavak) bennünket, így nyugodt szívvel, bár rettentően izgatottan indultam el otthonról. Elvárásom nem volt, de kíváncsiság annál több. Ám bármi is lett volna az elvárásom, sokkalta többhöz jutottam. A történelem, az építészet, a bazár, és természetesen a végtelenül kedves Emberek (így nagy E-vel) – mindez csodálatos élmény volt.
Lehetetlen volt mindezt fényképeken megörökíteni. De szerencsére Zoli kiválóan tudta, hogy mikor és hol van jó fény. És annak “ellenére”, hogy remek fotós, arra is jutott ideje, hogy bárkinek, aki kérte, segítsen egy jobb képet készíteni. Valódi fotótúra volt, kellően gazdag “étlappal”. De azt gondolom, hogy ha otthon hagytam volna a kamerámat, akkor is megismételhetetlen élményt kaptam volna.
Azaz mit is írok én itt?!!! Dehogy megismételhetetlen. Várom a következő utazás lehetőségét. Hiszen Szerelem volt ez megannyi látásra….