KARAKORAM fotótúra

Itt a táliboknak, robbantásoknak, káosznak nyoma sincs – épp ellenkezőleg, a vidéket aranyszívű hegyi emberek lakják, akik számára a „vendég” és a „szeretet” szavak csak együtt értelmezhetőek. A helyiek melegszívűsége által a szív második otthonra lel, és minden óhaja teljesül, legyen szó sárgabarack-lekváros palacsintáról, egy könnyebb sziklamászásról az ütősebb kilátópontért, vagy tolatgatásról a szakadék legszélén, egyetlen fotó kedvéért. Amiért Pakisztán és a Karakoram vidéke valóban veszélyes: könnyen előfordulhat, hogy sosem akartok hazamenni.

Amellett, hogy a fényképezés finomságait egy remek fotóművésztől és nagyon nyugodt és nyitott embertől leshettük el, sokkal többet kaptunk oktatásnál – látásmódot, gondolkodásmódot is. Zoli személyisége segített közelebb kerülnünk az ottani emberekhez, akik így is rendkívül nyitottak, érdeklődők és közvetlenek. Köszönet neki és kinti barátainak, hogy segítettek ide eljutni és megmutatni ezt a vidéket, és az utastársaknak, hogy rövid idő alatt egymást segítő, összeszokott csapattá váltunk.

A környezet, az ázsiai táj dimenziói lenyűgözőek. A Masur sziklatűre kiállni, a Rakaposhi alaptáborába feltúrázni, az Indus porviharok által nem kímélt völgyébe letekinteni kilométerekkel magasabbról, mind olyan élmény volt, amelyekre fényképek nélkül is emlékezni fogok. De a hegyek… nehéz nem álmodoznom arról napközben is, hogy visszajöjjek a Karakoramba és megpróbáljak magasabbra jutni. 

Fotóztunk helyieket, helyiek fotóztak minket. Szinte csak mosolyogva, vidáman közeledtek hozzánk. Alig tudtunk eleget tenni a vacsorameghívásoknak. Izgalmas volt az ottani ritmust felvenni, túllépni a komfortzónánkon. Számukra a vendég Isten ajándéka. Így is bántak velünk. Pakisztán nemcsak esztétikai, de spirituális élményt is nyújtott. Elképesztő tájak, csodás emberek, együttérző, nyitott, toleráns útitársak. Szerencsés vagyok, hogy részese lehettem ennek a sok csodának, amit ez az út nyújtott.