KARAKORAM fotótúra

Itt a táliboknak, robbantásoknak, káosznak nyoma sincs – épp ellenkezőleg, a vidéket aranyszívű hegyi emberek lakják, akik számára a „vendég” és a „szeretet” szavak csak együtt értelmezhetőek. A helyiek melegszívűsége által a szív második otthonra lel és minden óhaja teljesül, legyen szó sárgabarack lekváros palacsintáról, egy könnyebb sziklamászásról az ütősebb kilátópontért, vagy tolatgatásról a szakadék legszélén, egyetlen fotó kedvéért. Amiért Pakisztán és a Karakoram vidéke valóban veszélyes: könnyen előfordulhat, hogy sosem akartok hazamenni.

Amellett, hogy a fényképezés finomságait egy remek fotóművésztől és nagyon nyugodt és nyitott embertől leshettük el, sokkal többet kaptunk oktatásnál – látásmódot, gondolkodásmódot is. Zoli személyisége segített közelebb kerülni az ottani emberekhez, akik így is rendkívül nyitottak, érdeklődők és közvetlenek. Köszönet neki és kinti barátainak, hogy segítettek ide eljutni és megmutatni ezt a vidéket, és az utastársaknak, hogy egymást segítő, összeszokott csapattá váltunk rövid idő alatt.

A környezet lenyűgöző, az ázsiai táj dimenziói pedig letaglózóak. A Masur sziklatűre kiállni, a Rakaposhi alaptáborába feltúrázni, az Indus porviharok által nem kímélt völgyébe letekinteni kilométerekkel magasabbról mind olyan élmény volt, amire fényképek nélkül is emlékezni fogok. De a hegyek… nehéz nem álmodoznom arról napközben is, hogy visszajöjjek a Karakoramba és megpróbáljak magasabbra jutni. 

Fotóztunk helyieket, helyiek fotóztak minket. Szinte csak mosolyogva, vidáman közeledtek felénk. Alig tudtunk eleget tenni a vacsorameghívásoknak. Izgalmas volt az ottani ritmust felvenni, túllépni a komfortzónánkon. Számukra a vendég Isten ajándéka. Így is bántak velünk. Pakisztán nem csak esztétikai, de spirituális élményt is nyújtott. Elképesztő tájak, csodás emberek, együtt érző, nyitott, toleráns útitársak. Szerencsés vagyok, hogy részese lehettem ennek a sok csodának, amit ez az út nyújtott.