A BAJKÁL – Helye a csöndnek
Vannak a Földön helyei a csöndnek, amelyek erőterében elgyöngülnek a szavak. Értelmüket vesztik vagy mást jelentenek. Itt mindig egyedül van az odavetődött idegen, mert nem tud kiszabadulni abból a harangból, amelyet az e helyen kiszakadó Én és a Hely, e kettő megismételhetetlen kölcsönhatása borít föléje.
Számomra ilyen hely a Bajkál, szálfaegyenes fenyőkkel, néhol nyírekkel a tó körüli meredek hegyoldalakon, mögöttünk a csúcsok, előttünk a végeláthatatlan víztükör. A Bajkál-tó, hegykoszorúba zárt édesvízi tenger, legenda, himnikus tisztaságú dal és trágár csasztuska, csoda és hétköznap, kristálytiszta és megismerhetetlen, hatalmas, megközelíthetetlen és védtelen, és sebezhető, mint Oroszország lelke.
Ha valaki akarja, sokáig folytathatja a felsorolást a Bajkálról, én Valentyin Raszputyin néhány sorát tömörnek és igaznak érzem. ”Még mindig mérkőzöm a Bajkállal, és érzem saját siketségemet és némaságomat; azt, hogy képtelen vagyok leírni, amit magam előtt látok. Az embernek nincs elég érzékszerve ahhoz, hogy fel tudja fogni ezt a csodát.” Magát a Bajkált úgysem tudja senki halandó. Elmondani meg végképpen nem. Marad mentségül, hogy tudunk róla, meg talán a fényképezőgép.
M. Lengyel László
